Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Székely László: Énekek éneke
Az Énekek éneke egy nagy hasonlat. Földi és égi szerelmet nem úgy
állítja szembe, mint Tizian festménye, hanem a földi tükrében mutatja meg
az égit. Tárgya Istennek viszonya az emberiséghez, de legkivált
választott népéhez és a kiválasztott lelkekhez.
Az Énekek éneke – a „nagyon nagy dal” – az Isten szerelméről
szól. Ó, hiszen féltünk már tőle eleget! Bokrok mögé bújtunk szent színe
elől, s onnan dadogott elő vacogva a suta felelet: „Hallottam szavadat a
paradicsomban, s megijedtem, mivel mezítelen vagyok; elrejtőztem tehát.”
(Ter 3,10)
A fenséges gondolat: Istent szeretni is szabad, és Isten is szeret.
Az Énekek éneke olyan vonzóan, kedvesen, feledhetetlenül és
elhitetően állítja elénk ezt az igazságot, hogy megragad az emlékezetben,
elbűvöli a képzeletet és lelkes visszhangot kelt a szívfalakon. Az Isten
bensőséges egyesülésre törekszik a teremtményeivel, s azért féltékeny a
népére, mert szereti és szívére várja. Ezt az Énekek éneke nyilatkoztatta ki leghatározottabban és legkedvesebben.
A nagy ének tehát a Teremtő és teremtmény szerelméről szól. Isten a
vőlegény, szerelmese pedig az Ő Egyháza, vagy ha rész szerint vesszük, a
kiválasztott lélek. Az Egyház, magasztos szertartásaiban és zsolozsmáiban
legszívesebben a Boldogságos Szűzre alkalmazza az Énekek éneke
szavait, s valóban a „Szentlélek mátkájáról,” a „kegyelemmel teljes
Szűzről” nem is lehet szebben szólni, mint a halhatatlan dal szövegeivel.
Aki a szent könyvet a lelkiéletében hasznosítani akarja, ezt a két
vezérgondolatot tartsa szeme előtt. Először azt, hogy a választott lélek
valóságos szerelemmel szeretheti az Istent; másodszor pedig, hogy az
Isten is nagyon szeret, választott lelkét nemcsak számon tartja, hanem
jegyesének is tekinti, s legbensőbb egyesülésre hívja. A földi szerelmen
mutatja be a szent szöveg az égi szerelem fokát.